|
 Lírai költőnek indult, lenyűgözve a természet teremtő erejétől. Rímei és nyelvi újítókészsége a jiddis költészet virtuózává tették. Hányattatásai hatására elbeszéléseket és más prózai írásokat is írt. Témaválasztásában, költői képeiben egyesíti a holt múltat az élő jelennel. Ő volt Avraham Sutzkever.
Lírai költőnek indult, lenyűgözve a természet teremtő erejétől. Rímei és nyelvi újítókészsége a jiddis költészet virtuózává tették. Hányattatásai hatására elbeszéléseket és más prózai írásokat is írt. Témaválasztásában, költői képeiben egyesíti a holt múltat az élő jelennel.
 Sutzkever a Di Goldene Kejt jiddis folyóirat szerkesztője volt 1948 óta. Avraham Sutzkever 1913-ban született a lengyelországi Szmorgonban (mely ma Fehéroroszországhoz tartozik). Szülei a világháború elől Szibériába menekültek, s 1922-ben Vilnában telepedtek le. Fiuk héderbe, majd gimnáziumba járt, s a harmincas években a Di Jung Vilne modernista írócsoport vezetője lett, mely a náci megszállás alatt, 1941-től, a vilnai gettóban is jelentős kulturális erőfeszítéseket tett. 1943-ban feleségével a partizánokhoz szökött, harcolt a nácik ellen, majd Oroszországba menekült. A háború után tanúskodott a nürnbergi perben, élt Moszkvában, Lódzban, azután Párizsba, majd Izraelbe emigrált.
A jiddis költészet great old man-je 2010 tavaszán hunyt el. Alább Szántó T. Gábor, a Szombat főszerkesztőjének fordításaiban olvashatunk a költő műveiből: 
Játékok
Gyermekem, tartsd becsben játékaidat.
A játékokat, melyek kisebbek, mint te
– mert éjjel a tűznek is kell aludnia –,
fákról szedett csillagokkal hintsd be.
Hadd kóstolgassa az aranylovacska
a felhő takarta füvet, az édeset,
s add fel csizmáját a kisfiúra,
amint a tengeri sas megadja a jelet.
Adj panamakalapot minden babádra,
s legyen kis harang mindnek kezében,
mert egynek sincs immár mamája,
s Istenhez sírnak a fal tövében.
Szeresd őket, kis királylányaidat,
mert emlékszem, mikor jött ama nap,
ó, jaj, hét utca, mind tele babákkal
a városban. S egyetlen gyerek se maradt.
Zsidó utca
Nem tűntél el. Hiányod oly dús,
telve népeddel, amint anyám betölti szemem.
Valahol egy Zsinagóga emeli büszkén homlokát,
a lángoknak nincs hatalma rajta, eleven.
Egy dallam vagy, mit nemzedékek óta
játszanak csodás zenészek.
A zene utcává vált.
Csak szegénynek, együgyűnek látszol elesettnek és szegénynek,
de azoknak, kik képzelni nem restek, ragyog
roskadó ölükben szépséged, akár a csillagok.
Ötszáz év teljes súlya ugyan
megfogyhat-e egy csepp mától?
Ki mondja azt, hogy eltűntél? Te élsz,
másként hogy is kopogna köved léptem zajától?
Nem él a muzsika tán, habár
szerzője régóta halott?
Idő és tér fölé magasodva,
örökké hallom dallamod.
Versek a naplóból
1976
Egy emlék Paszternákról: hajában friss
moszkvai hó. Nyaka körül vörös sál.
Mintha Puskin jönne be. Volt benne valami megkapó.
És nem tűnt el a hó.
Keze az enyémben, mintha ujjai közül egy kulcsot
bízna rám. Szemközt velem ijedt arca,
mégis, ereje teljében. „A szavakat értem. Olvassa tovább, jó?”
És nem tűnt el a hó.
Olvastam a pokol tüzéből kimentett verseket. „A rége
iz gefálln vi á stern"* – világos volt neki minden szó,
kivéve az, hogy rége.
És nem tűnt el a hó.
Nedves fényű fekete márvány pupilláján
csillogott az a rége. S e pillanat, az örökre megmaradó,
az orosz költőt sárga folttal jelölte meg.
És nem tűnt el a hó. * „Egy pillanat lehullott, mint a csillag”
Faluvégen
Jegesen kéklő út és naplemente.
Édes álomszínek hangulatomban.
Harmattól világít egy házikó szembe’.
Naplemente, hóáradatban.
Csodaerdők ringnak az üvegen.
Körben csilingelő szánvarázslat.
Galambdúcok a padlásüregekben,
szétturbékolják arcom. A jég alatt
csillogó kristályok hámjának övében,
mintha nem valódi lenne, az Irtis csörtet,
s a csendesített kupolák tövében
virágzik egy világ, egy hétéves gyerek.
Behavazva világlik a sötét,
faluvége, gyerekkorom Szibériája,
árnyak alól kihasadnak a bimbók,
higanyszín bimbók végtelen sokasága.
Fáradtságtól elpilledt sarkok,
beragyog a hold lehelete,
apám is oly fehér, akár a hold,
megpihen kezein a hó csendje.
Felvágja a fekete kenyeret a fényes
kegyelemmel teli késsel. Arca kék.
Frissen felvágott eszmékkel
mártom a sóba a papa kenyerét.
Kés, apa. Füstös petróleumlámpa.
Gyermekkor. Gyerek. Egy árnyék veszi le
a hegedűcskét a falról, s vékony, vékony, vékony
hóhangok hullanak fejemre.
Csend. Apa játszik és a hangok
levegőből kivésve, akár a fagyban,
lóg a kékre fagyott lélegzet
a hó fölött holdként, csillogóan.
A jégtől szőrös ablaküvegen át
farkas orrontja a zene húsát.
Csend. Koppantás veri fel a galambdúcot.
galamb koppan elő egy tojásból. Kipp-kopp. |
